Mit is várok novembertől?

Pontosabban magamtól novemberben...

Szeretnék fejlődni a blogolásban és a fotózásban többek között, és bízom abban, hogy az októberi inspiráció lavina ebben a hónapban is kitart. Tervben van néhány önismerettel, önfejlesztéssel foglalkozó könyv elolvasása, ebből egyet ma-holnap kiolvasok, kettő pedig éppen úton van felém. Aztán, ha az időjárás megengedi akkor szeretnék még sétálni, kirándulni, bár a legutóbbi előrejelzések alapján úgy tűnik, hogy az időjárás megengedi, viszont addig még változhat is, úgyhogy nem lehet tudni. Tervben van még, hogy az általam követett olvasott blogokat is alaposabban áttekintem, és ha van mondanivalóm, akkor megtiszteljem az írót, azzal, hogy nem jövök el szó nélkül. Nagyjából mindegyiket átnéztem már, de hét ez éppen csak elégséges. Szóval lényegében ennyi, ami publikus, bízom benne, hogy úgy is alakulnak a dolgok ahogy elterveztem, a publikusak is, meg a nem publikusak is. 😊

Képek 44.-ik hét

Ilyen a novemberi Bullet Journalom

A Bullet Journal-al, magyarul kreatív gyors naplóval, úgy másfél éve kezdtem el foglalkozni. Nem vagyok a helyzet magaslatán ebben a témában, de arra amire használom, Nekem tökéletesen megfelel. Amióta használom ezt a módszert, azóta összeszedettebben tudok tervezni, naplózni.
Vannak olyan szekciók amik minden hónapban bele kerülnek, és vannak olyanok is, amik nem.

Előbbieket most megmutatom.

Mindenszentek

A nagy távolság miatt, nagyon kevésszer tudtunk elhunyt hozzátartozóinkhoz elmenni temetőkbe, ezért a megemlékezéseink zömmel itthon, illetve amióta itt lakunk, a faluban elhelyezett feszületnél történnek. Emlékszem, a kezdet kezdetén miután minden lámpa le lett kapcsolva, csendben, egy szál fehér gyertya fénye mellett emlékeztünk. De Én is azt gondolom, hogy elhunyt szeretteink valójában nem a temetőkben vannak, és a fekete ruha, a gyertyák, a mécsesek és a virágok amolyan külsőséges és szimbolikus dolgok, szeretteink a szívünkben vannak. Senki ne vessen rám követ, Édesanyám halála után sem jártam feketében hosszú hónapokig, még pedig két okból: Édesanyám sosem szerette a feketét, nagyon nem, és biztos vagyok benne, ha mondhatta volna, akkor az lett volna a kérése, hogy semmiképpen ne járjunk feketében, a másik pedig az, amit pár mondattal ezelőtt leírtam. Nyilván nem öltöztünk papagájnak, és egy bizonyos ideig már csak az illendőség miatt is, de feketében jártunk, viszont nem sokáig. Amondó vagyok, hogy egy szeretett hozzátartozó elvesztése önmagában is nagyon fájdalmas, nem kell ezt fokozni azzal, hogy mások sajnálatát hallgatjuk, ez ténylegesen magánügy. Nagyon sokáig igyekeztem elkerülni azt, hogy beszéljek róla, mert erre képtelen lettem volna sírás nélkül amíg nem tanultam meg elfogadni, hogy sajnos, de ez előbb-utóbb, de... Következik. Igyekszem a szép emlékekre koncentrálni, hiszen a megélt fájdalom nem múlik el.

Béke Lelkére Mindenkinek odaát...