Egyenruha

Az Évek és emlékek blog adta az ihletet, és sokáig gondolkoztam azon, hogy érdemes-e erről egyáltalán írnom, hiszen Nekem nem igazán voltak egyenruháim, már amennyiben az óvodai, és iskolai ünnepségeken kötelező fehér blúz, fekete szoknya, fehér nejlon harisnya és fekete lakkcipő, a tornadressz (amit nagyon utáltam), és egyéb céges pólók, valamint az élelmiszeriparban használatos fehér munkaruha, hajháló, és fehér gumicsizma, illetve fehér acélbetétes munkavédelmi cipő nem számítanak egyenruhának...

100 dolog ami boldoggá tett az idei évben

Timinél találkoztam ilyen bejegyzéssel, olvastam már Nála, és másoknál is ilyet máskor is, csak akkor nem blogoltam. Nagyon szimpatikus bejegyzéstípus ez is, és -mint kiderült már a blogomon- nagyon fontosnak tartom a hálaadás, és az élet kisebb-nagyobb örömeinek felidézésének mindenféle formáját, ezért most Én is csatlakozom a 100-as hálalista írókhoz.
A felsorolás nem feltétlenül időrendben íródik. A különbség annyi, hogy Én  nem szeretném most évszakra bontani -úgyis mindjárt vége az évnek- inkább most az egész idei évemből válogattam.

Mindenszentek

A nagy távolság miatt, nagyon kevésszer tudtunk elhunyt hozzátartozóinkhoz elmenni temetőkbe, ezért a megemlékezéseink zömmel itthon, illetve amióta itt lakunk, a faluban elhelyezett feszületnél történnek. Emlékszem, a kezdet kezdetén miután minden lámpa le lett kapcsolva, csendben, egy szál fehér gyertya fénye mellett emlékeztünk. De Én is azt gondolom, hogy elhunyt szeretteink valójában nem a temetőkben vannak, és a fekete ruha, a gyertyák, a mécsesek és a virágok amolyan külsőséges és szimbolikus dolgok, szeretteink a szívünkben vannak. Senki ne vessen rám követ, Édesanyám halála után sem jártam feketében hosszú hónapokig, még pedig két okból: Édesanyám sosem szerette a feketét, nagyon nem, és biztos vagyok benne, ha mondhatta volna, akkor az lett volna a kérése, hogy semmiképpen ne járjunk feketében, a másik pedig az, amit pár mondattal ezelőtt leírtam. Nyilván nem öltöztünk papagájnak, és egy bizonyos ideig már csak az illendőség miatt is, de feketében jártunk, viszont nem sokáig. Amondó vagyok, hogy egy szeretett hozzátartozó elvesztése önmagában is nagyon fájdalmas, nem kell ezt fokozni azzal, hogy mások sajnálatát hallgatjuk, ez ténylegesen magánügy. Nagyon sokáig igyekeztem elkerülni azt, hogy beszéljek róla, mert erre képtelen lettem volna sírás nélkül amíg nem tanultam meg elfogadni, hogy sajnos, de ez előbb-utóbb, de... Következik. Igyekszem a szép emlékekre koncentrálni, hiszen a megélt fájdalom nem múlik el.

Béke Lelkére Mindenkinek odaát...